4.fejezet

-Jaj anya! Bocsánat, hogy késtem! Csak találkoztam Ryannal, aki Angliából költözött ide, és nagyon jó fej, és együtt vacsiztunk, és elment az idő... -muszáj volt megállnom levegőt venni. Anya a kanapéban ült háttal nekem.
-Mióta vagyok az anyád?- kérdezte egy ismerős férfi hang, és akkor vettem csak észre, hogy a kanapén nem nő ül.
-Apa! De hát... nem úgy volt, hogy csak két hét múlva jössz?- a meglepetéstől még levegőt is elfelejtettem venni.
-Meglepetés!- kitárta karjait, így várta, hogy karjaiba ugorjak. De én még mindig ott álltam a bejárati ajtónál.- Na mi van, nem is örülsz, hogy itthon vagyok?- kérdezte csalódott arccal.
Eszembe jutott, hogy valamit elfelejtettem.
-Apa!- sikítottam és szorosan megöleltem. -De hát hogy-hogy ilyen korán hazajöttél? És hol van anya?
-Még nem ért haza. Igazság szerint ő sem tudja, hogy hazajöttem- leültetett maga mellé a kanapéra.- Azt mondták, itt vannak az ünnepek, menjek haza a családomhoz.
Na és most jött az a mosoly, amit csak nekem tartott fent.
-Mennyit nőtt kegyed! És egyre csak szebb lesz, kisasszony!- kezdte úriemberhez méltóan.
-Ön is csak 35 évesnek tűnik! No, ejnye, borotválkozni viszont megint elfelejtett?- kacér mosoly ült ki a számra.-  Na és nekem mit hozott?- boldog voltam, hiszen ha apával eljátszottuk a mi kis játékunkat, az azt jelentette, hogy boldog, jól utazott, és nincs semmi probléma.
A szemem becsukva, kezem kinyújtva tartottam apa felé.
-No lássuk csak!- a tenyerem valami nehéz, sima dologgal lett nehezebb.- Ki tudod találni, mi ez?
Mintha egy kisgyerekkel beszélne.
Elkezdtem körbetapogatni: az alja sima; henger alakú a teste; felül meg valami furcsa alakzat.
A szemhéjam alól akartam kikukucskálni, de mikor megláttam, szemem nagyra tágult.
-Egy mini Szfinx!
-Hé, ez csalás! Nem ér lesni- nevetett apa meglepettségemen.
-Ez csodálatos! Imádom!- tapogattam végig, de egy ponton megakadt a kezem.- Én úgy tudtam, hogy a Szfinx orra letört.
-Én is! Hát nem hihetetlen?- nevettünk.
Egy ajtó csapódott az előszobában.
-Haló, megjöttem!- kiáltotta anya, mint mindig, mikor hazajött.- Émi? Nem tudtam, hogy áthívsz valakit.
Mielőtt anya belépett volna az ajtón, gyorsan apa elé ugrottam, hogy eltakarjam.
-Émi, ki ő?
-Mondd csak, szereted a meglepetéseket?- kérdeztem bután vigyorogva.
-Az attól függ- válaszolta ódzkodó arccal.
-Akkor meglepetééééééés!- ugrottam el apa elöl.
-Krisztián!- sikította anya, és apa nyakába ugrott.- Drágám!
-Édesem!- csókolta meg apu a csimpaszkodó majmot, mire elfintorodtam, amire persze elnevették magukat, és tovább csókolták egymást.
-Ácsi!- tartotta fel anyu a kezét.-Először is, mit hoztál nekem?- villantotta kisangyal mosolyát.
Imádom, hogy ennyire hasonlóak vagyunk.
Apa megfordította, majd egy hatalmas, díszes nyakláncot tett a nyakába.
Anyu lepillantott a nyakára és tátva maradt a szája.
-Meseszép- ámultam el.
-Gyönyörű- suttogta anya és odalépett a tükör elé.
Apu átkarolta a derekát.
-Ragyogóan áll- mormolta a füle tövébe.-  Egy fáraó ajándékozta a menyasszonyának.
-Na ne!- esett le az állam.- Ez olyan romantikus! Mindjárt elműsírom magam!- apához fordulok.- A végén még elkényezteted!
-A nyakék elképesztő, de most beszéljünk rólad, Mr. Mindigutazok. Miket láttál?
És apu mindent elmesélt: megmászták a Szfinxet, voltak egy csomó piramisban, egyszer ottragadtak a sivatag közepén, mert bedöglött a dzsip. Elmondta, hogy alig tudtak kijutni Kairóból a tüntetések miatt.
Anya az órára pillant, és hitetlenkedő képet vág.
-Úr Isten! Már ennyi az idő?- csak este 11.15 volt.- Émi, nem kell neked leckét írnod?
Szörnyülködő pillantást vetek rá.- Hogy gondolhatod azt, hogy nincs kész a leckém?!- hát persze, hogy nincs kész a leckém.- Amúgy is, szerdától karácsonyi szünet. Apropó, karácsonyi szünet...- kezdtem a bevezetőt mézesmázos hangon.
-Kinél lesz a buli?- vág bele anya, és mintha már azon gondolkodna, most mikor fogok hazaesni.
-Krisztiéknél, de nem ezt akartam mondani.
Anyu szeme elkerekedik.
-Nem buliról akarsz beszélni?! Kicsim, jól érzed magad? Krisztián, hívd a mentőket!- parancsol apára.
-Hé! Jól vagyok. Csak azt akartam kérdezni, hogy meghívhatnánk-e Erika nénit karácsonyra.
-Émi, Erika néninek is van családja és biztos szívesebben ünnepelne velük, mint velünk. Különben is, nem azt mondtad, hogy utálod?
-Hát, de... de Józsi bá azt mondta, mikor levittek hozzá...
-Ácsi! Már megint? Noémi, ez nem mehet így tovább!- hitetlenkedik már megint.
-Nyugi, kiderült, hogy tévedés történt- apa meg csak néz, hogy mennyire le van maradva.- Fizikán hiányzott a tanár és Erika néni jött be helyettesíteni.
Elmeséltem, mi történt, és hogy mit mondott az igazgató. Szüleim meg csak néztek. Nem tudom, azért, mert egy szuszra elhadartam az egészet, vagy mert nem fér bele a fejükbe az, ami történt.
-Hát... azt hiszem semmi akadálya, hogy meghívjuk- szólalt meg apu elsőnek, és anyára nézett a szentesítésért.
-Rendben van. De a meghívás a te feladatod- mutat rám.
-Csúcs- ámuldozok hirtelen sikeremtől.
Rápillantottam a komódra és a benne lévő fotókra gondoltam. Most először jön hozzánk egy idegen karácsonyra.
A karácsony eddig mindig csodálatos volt, nem tudom idén hogy alakul.
-Szóval- zökkent ki apa a gondolatmenetemből.- Ki az a Ryan?
-Ryan? Milyen Ryan?- faggat anya.
Gyorsan ásítok egy nagyot.
-Bocsi, de álmos vagyok. Majd reggel megbeszéljük- puszit nyomok édes, drága, faggatózó szüleim arcára és táskámmal felrohanok a szobámba.

3. fejezet

Az étteremben ültem, mohón rágva a csirkeszárnyat, és Gina monológját hallgatom.
A terem másik oldalán észreveszek valamit, ami megragadja a figyelmem. Mikor barátnőm megállt levegőt venni, ezt hangoztattam is:
-Odanézz! Ott, a másik oldalon! Látod, ki van ott?
-Az Ryan?- kérdezte hunyorogva.
-Ryan!- kiáltok, mire Gina elkezd óistenemezni, hogy azonnal hagyjam ezt abba.
De szerencsére Jóképű Srác meghallotta. Intettem neki, hogy jöjjön ide.
-Sziasztok lányok! Megzavartam valamit?- kérdezte olyan ártatlan arccal, mint egy kiskutya. -Ha zavarok elmehetek, ha gondoljátok.
-Dehogy is!- kiáltottam, és lerántottam a mellettem lévő székre, hogy bizonyítsam, semmit sem zavart meg. -Ugye, csajszi, Ryan semmit sem zavart meg?
Gina csinos ki grimaszt vágott, de nem ellenkezett. -Persze, maradj csak. Ha nem vetted volna észre, ritkán van olyan, hogy amit Émi eltervez, ne is valósítaná meg- kacsintott a fiúra cinkos mosollyal. -Milyen volt az első napod?
-Furcsa volt az utolsó óra- felém fordult -Mindig ez van, amikor felelsz?
Elkomorodtam. A tálcámat bámulva válaszoltam:
-Bocsánatot kell kérnem Erika nénitől. No de térjünk vissza hozzád! Szereztél barátokat? Mármint rajtam kívül- önbizalmam ismét a tetőfokára hágott.
-Nagyon sokan érdeklődtek irántam- kezdte. -Sok lány. Csinos lány- itt pimaszul rám vigyorgott -És én már meg is találtam a legszebbet.
-Jajj, már!-csavargattam játékosan a hajam. Azt hiszem elpirultam!
-Szerintem rám itt már nincs szükség- szólalt meg sokatmondó pillantással Gina. Fel is pattant, mielőtt ellenkezhettem volna.
-Csőztök, akkor holnap.
-Szia- mosolyogtam rá bocsánatkérően.
-Megbántottam valamivel?- kérdezte Ryan csalódott arccal.
-Ugyan, csak zavarban volt. Minden normális ember az lett volna az ő helyében.
-Te zavarban vagy?- mintha a pillantásával a lelkembe látna.
Elmosolyodtam.
-Én nem vagyok normális.
Az este hátralevő részében az életéről kérdezgettem. Mindent tudni akartam róla: mikor és hol született, hol élt, hol járt már, milyenek a szülei és a barátai, van-e testvére, milyen volt az előző iskolája, milyen lányokkal járt ( ennek a kérdésnek válaszadása közben fokozatosan vörösebb lett), volt-e háziállata? Szóval sok mindent kérdeztem, ezért elhúzódott kicsit az idő.
Az órámra pillantva vettem csak észre, hogy már este 10 óra van.
-Úristen! Nekem azonnal otthon kell lennem!-olyan hirtelen álltam fel, hogy még a szék is hátradőlt.
-Hazakísérlek- ajánlkozott Ryan udvariasan. Már fel is állt és a pincért hívta.
-Semmi szükség nincs arra, hogy anyum téged is kinyírjon- táskám sietősen a vállamra kaptam, és már el is indultam, de még hátrafordultam és rámosolyogtam.
-Holnap találkozunk. Jó éjt!- és kint is voltam az ajtón, meg sem várva a válaszát.

2. fejezet

A nap nagy részében sikerült visszafognom magam. Az ebédlőben ültünk a barátaimmal a szokásos asztalunknál, és Kriszz bulijáról beszélgettünk a csajokkal, amikor a tömegben egy alakra lettem figyelmes, aki kísértetiesen hasonlított arra a fiúra, akivel délelőtt találkoztunk.
-Mindjárt jövök- szóltam a lányoknak.
Elindultam az ismerős arc felé, aki időközben beállt a pult előtt álló sorba. Siettem, hogy mögé tudjak kerülni, de az utamat két nagydarab végzős srác állta el. Próbáltam átpréselni magam közöttük, de ez legalább egy percembe került.
Szememmel az áldozatomat kerestem, d eltűnt előlem. Mindegy. Ha már itt vagyok veszek magamnak valamit inni, aztán lelépek.
Miután kifizettem a vizet, megfordultam- azaz csak próbáltam- ,de valaki belém jött. A kezemből kiesett az üveg és elgurult a padlón, de egy kéz még időben felkapta, mielőtt elnyerte volna a tömeg.
-Ezt elejtetted- nyújtotta felém az üveget.
Az arcába néztem, mert reménykedtem, hogy Ő az, de meglepődtem- és egy kicsit csalódtam is. Nem ő volt az. Nem, de mintha a bátyja lett volna.
-Köszönöm. Új vagy itt?
-Igen, ma van az első napom. És még nem igazodom ki valami jól.
-Szívesen segítek, ha gondolod- nem tehettem mást, annyira aranyos volt!
-Háát, azt hiszem kénytelen leszek elfogadni az ajánlatodat.
Néhány másodpercig némán néztük egymást, de úgy éreztem, muszáj megtörnöm a csendet.
-Émi vagyok. Üdvözöllek nálunk!
-Ryan. Angliából költöztünk ide a múlt héten.
-Na, ne! Te angol vagy? Hogy tanultál meg ilyen gyorsan magyarul?- csodálkoztam.
Meglepődtem, amikor elkezdett nevetni.
-Igen, angol vagyok. A szüleim már régóta tervezték, hogy kiköltözünk ide, ezért magyar tanárt vettek fel mellém.
-Aha- enyhe sajnálatot éreztem iránta- Nem hiányzik neked az otthonod? A barátaid, az iskolád?
-De, ez csak természetes. A barátaimmal tarom a kapcsolatot és tartani is fogom.
A csengő, mint villám csapott le ránk.
-Milyen órád lesz?- kérdeztem.
-Ööö...- a táskájában kezdett kotorászni az órarendje után- Fizika.
-Nekem is- mondtam egykedvűen- dög unalom. Liza néni egy valóságos kis "szent". Semmi izgalom nincs az óráján. De legalább lehet aludni. Na gyere- vigyorogtam rá, és a csuklóját megragadva húztam a termek irányába- Gyere!
Amikor beértünk az osztályba a diákok azonnal abbahagyták a zúgolódást. Valószínűleg azt hitték, hogy a tanár lesz az. Helyette viszont engem és az új fiút kapták. Persze egyből visszaestünk a zúgolódós fázisba: aki csak tehette összehajolt a másikkal és rólunk sutyorogtak. ,,Ki ez a srác? Honnan ismeri Émi? Istenem, de cuki!"
Magabiztosan kihúztam magam és leültem a helyemre. Ryan a pad másik felén foglalt helyet. Mellettem! Nem mintha csodálkoztam volna. Egyedül csak engem ismert.
Utánunk megérkezett a "várva várt" tanár. Azaz nem is a várt tanár. Erika néni volt, a kémia tanárnőnk. Gyűlöltem. Gyűlöltem, mert ő is gyűlölt.
-Rendben, van emberek- szólalt meg mély, krákogó hangján, miközben elhaladva a padok előtt odalépett az asztalához, ráült a szélére és kinyitotta az osztálynaplót.
-Liza néni ma nem ér rátok, mivel mást kell babusgatnia- az osztály érzéketlen része elkezdett vihogni. Szúrós szemmel néztem rájuk. Rossz érzésem volt- Na lássuk, ki feleljen a mai órán?- kérdezte fittyet hányva a suliban lévő szabályra, miszerint csak a tantárgyát tanító tanár adhat jegyet.
Az osztályból mindenki a kezébe kapta a könyvet és nagy hévvel olvasni kezdte, hogy valami megragadjon belőle.
Erika néni csak egy pillanatra nézett bele a könyvbe, aztán gonosz mosoly terült szét az arcán. Képzelődöm, vagy tényleg rám szegezi sötét szemeit?
-Noémi- ejtett ki a nevem valami gyötrelmes gúnnyal.
Nem ijedtem meg. Tudtam az anyagot. Mikor felálltam, tartottam a pillantását, de észrevettem, ahogy Ryan biztatóan rám mosolyog. Eddig eszembe se jutott, hogy a hóhér vagy észre sem vette, vagy nem érdekli annyira, mint az én akasztásom.
A padok mellett elhaladva éreztem, ahogy a többiek megkönnyebbülten sóhajtanak fel. A tanár elé állva felszökött bennem az adrenalin.
-Kezdheted.
Mindent elmondtam, amit a könyvben figyelemre méltónak találtam. A többiek csak néztek, hogy tudtam ezt mind megtanulni.
-Rendben van. Majdnem tökéletes- erre forgatom a szemem- Hármast adok.
Erre viszont már kiakadtam.
-Micsoda!? Dehát mindent elmondtam!
-Igen, persze, de nem beszéltél elég hangosan, és a kiejtésed sem a legszebb.
Na, erre az osztály is elkezdett morgolódni.
-De ha dolgozatban írom le, 5-öst kapok? Vagy talán a szépírást is beleszámítja?
-Maga ne beszéljen velem ilyen hangon, kisasszony!- látszott a szemén, hogy provokálni akar- vagy talán már rég találkozott az igazgató úrral?
Hiába is, nem tudtam a jó énemre hallgatni.
-Rendben, ő talán hajlandó lesz megadni nekem az 5-öst!
Osztálytársaim elhallgattak. Még sosem láttak embert, aki visszafeleselt volna Erika néninek.
Na tessék. Most megkapták a csodát!
-Indulás!- vigyorgott, amikor meghúzta az akasztófa pallójának karját.
Elindultam az ajtó felé, de olyan mérges voltam, hogy még Ryanról is megfeledkeztem. Egy kicsit viszont megijedtem. Anya mit fog szólni a most történtekhez? Hiszen már megint bajba sodortam magam.
Na mindegy. Most arra próbáltam ügyelni, hogy le ne essek a lépcsőröl.
Az igazgató meg közeli barátja a családomnak. Mi is kölcsönösen kedveljük egymást. Nem nagyon tartottam most tőle. Tudom, hogy igazam van.
Kicsit félve az eséstől- hiszen a sztorikban mindig ilyenkor esik seggre az a bizonyos emberke- magabiztosan, emelt fővel haladtam lefelé a lépcsőn. És utánam a vízözön.
Erika banya természetesen utánam jött, de előbb feladott egy rakás feladatot szerencsétleneknek. Tudtam, hogy a feladatok készen lesznek, mire visszamegy, mivel- ezt az osztály tudta jól- ha nincs kész, büntetésből még kétszer ennyit felad leckének.
Belépünk az iroda előterébe, ahol szülőket szoktak fogadni. Leültem az asztal mellé az egyik zöld fotelbe. Ott vártam, hogy a boszorkány bejelentse, itt vagyok.
Körülnéztem: a szoba még mindig ugyanolyan makulátlan és tiszteletmutató, mint amikor először voltam itt a beiratkozás idején. A fal mentén szekrények, ahova a tanárok a cuccukat rakták. A padló krémszínű parkettával lett kirakva. A sarokban a kis asztal mellet a zöld fotelek nagyon kényelmesek- ezt tapasztalatból mondom.
Ha még nem mondtam volna, a dirit Józsefnek hívják, de mindenki csak Józsi bázta.
Na szóval ő éppen most lépett be a váróba. Azt nem tudtam, hogy Erika néni elmondta-e, hogy melyik diákról van szó, de az arcán mikor meglátott, csalódottság látszott.
-Már megint te?- mély, rezes hangja mindig megnyugtatott.
-Helló, Józsi bá- köszöntem vissza.
Leült a velem szemben lévő székre. Erika banya még mindig itt állt az ajtóban.
-Köszönjük, elmehet- intett az igazgató az ajtó felé.
Erre egyből magyarázkodni kezdtem.
-Józsi bá, én nem tehetek semmiről! Ez a némber, öhm, tanárnő, kihívott felelni, én mindent elmondtam neki, ami a leckében volt, mintha felolvastam volna. De neki nem tetszett, így rossz jegyet akart adni. Az egész osztály fel volt háborodva, mire ő plusz munkát varrt a nyakukba. Mindig is gyűlölt engem, tudtam, hogy gyűlölt!- hadartam, a végét már kiabálva.
-Megnyugodtál?- kérdezte.
-Fúria, boszorkány, némber, banya, idióta, alvilági, alávaló teremtés!- ordítottam, ami kikívánkozott.
-Megnyugodtál?-ismételte.
-Azt hiszem.
-Helyes. Úgy látom, tényleg nem kedvel. Kérsz egy kis narancslevet?
-Hogy micsoda!?- a harag teljesen leszáradt az arcomról, de helyette a hitetlenkedés ült ki rá- Csak így egyszerűen elfogadja a tényt? Semmit nem akar ellene tenni?
-Mondd meg, mit tehetnék ellene?
-Hát, nemtom. Maga a diri, nem én- eszembe jutott a reggeli beszélgetés anyával, ezért gyorsan hozzátettem- Már bocsánat a kifejezésért.
Egyet biccentett a fejével, jelezve, hogy megbocsátott.
-Esetleg, ha ha megpróbálnál kedvesebb lenni hozzá, vagy ha az osztály kedveskedne neki.
Kihallottam valamit a hangjából, ami nem jelentett jót. Azt nem tudtam, hogy nekem, vagy neki.
-Mi történt?- kérdeztem halkabban és nyugodtabban, mint az előbb.
-Meghalt a férje. Tavaly nyáron történt.
-Ó. Ezt nem tudtam. Ő biztosan így dolgozza fel- elgondolkodtam, én hogy dolgoznám fel az egyik családtagom halálát- Bocsánatot kell kérnem tőle.
-Ez igazán rendes tőled- mosolygott rám- De kérlek, ezt ne mondd el senkinek!
Titoktartás? Ez tetszik!
-Rendben van. Akkor most elmehetek?- kérdeztem, mert a gyomrom a sült csirkéért könyörgött.
-Menj csak- felkorduló gyomromra tettem a kezem, amire Józsi bácsi elmosolyodott- Jó étvágyat!
-Köszönöm- mosolyogtam vissza rá- Viszlát!

1.fejezet

tessék! az első fejezet... remélem tetszeni fog.!

-ÉBRESZTŐŐŐŐŐ!- kiáltott fel anyu az emeletre.
A váratlan hangra leestem az ágyról, és sikerült jól bevernem a lábam.
-Aúúú!- nyögtem fel megmaszírozva fájó végtagom.
Az órára pillantottam. 7.00-t mutatott a kijelző. Az éjszaka nem aludtam valami sokat. Az egyik barátom buliján voltam. Király volt! Csak az a baj, hogy ma suli van. Nagy kár.
Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, hogy legyen még időm ruhát válogatni magamnak. A kedvenc farmerom mellett döntöttem, ami igazából bársony, de ha ránézel, úgy néz ki mint egy csúcsszuper farmer. Na meg azt a pólót, amit apa hozott nekem Londonból.
Miután végre végeztem a ruhákkal, gyorsan megmosakodtam, és leszánkáztam a lépcsőn.
Mikor leértem, anya egy tányért rakott le elém a pultra, ami tele volt tojással.
-Jó reggelt!- köszönt vidám, mosolygós arccal.
Nem nagyon hasonlítottam rá. Ő kicsi volt és kerekded, míg én karcsú és magas. A szemei barnásfeketék, az enyémek pedig barnászöldek. A haja rövid, szőke és egyenes nekem barna, hosszú és hullámos. Ő inkább komolyabb volt, de ma reggel izgatottság csengett a hangjában.
-Mi történt?- kérdeztem kíváncsian.
-Előléptettek!- sikította.
-Annyira örülök!- tényleg rengeteget dolgozott, alig volt itthon.- Megérdemelted! Apa tudja?
-Nem, még nem volt időm elmondani neki. Igazából nemrég jött az értesítés, hogy Márkot kirúgták.
-Kár. Kedveltem őt.
Néhány perc kínos csend. Elgondolkodtam, vajon mi jár most anya fejében? Biztos valami a sulival kapcsolatos.
-Noémi...- kezdett bele. Talált, süllyedt.- Beszélnünk kell a suliról.
-Anya, a jegyeim jók, mit kell ezen beszélni?- sóhajtottam, mert már tudtam, hova akar kilyukadni.
-Nem a jegyeidről van szó, hanem a magatartásodról. Tegnap behívott az osztályfőnököd és azt mondta, hogy mindig megzavarod az óra menetét.
-A tanárok gyávák. Nemcsak én kommentálok, hanem az egész osztály- kivéve a strébereket. És amúgy is, a tanárok egyszer sem szolnak ránk, hanem egyből az ofőhöz mennek hisztizni.
-Ezt nehezen tudnám elképzelni- szidott le.
-Apa viccesnek találná.
-A apád üzleti úton van Egyiptomban, ne zavard meg csak azért, hogy megnevettesd!- elmosolyodott.- Majd elmondod neki, amikor hazaért.
-És az mikor lesz?- kérdeztem savanyúan. Apa szinte sosincs itthon, de ha teheti, mindig sok időt tölt a családjával.
Helyet foglaltam az egyik bárszéken, és éppen elkezdeném enni a tojást, amikor anyu szokásához híven felsikkantott. Én- szokásomhoz híven- hátraestem a meglepetéstől.
Mindig ez van, ha anya elfelejt valamit, és később eszébe jut. Nálam viszont, furcsa módon ha valaki rám ijeszt, a földre kényszerülök.
-Ma már másodszor!- morogtam, míg anya odajött segíteni.
-Bocsáss meg, elfelejtettem!- mentegetőzött ellenállhatatlan megbánó-kérlelő arcával.
-Semmi baj. Inkább mondd, mi jutott eszedbe!
Sikerült feltápászkodnom a székre, és végre elfogyaszthattam az áhított reggelit.
-Ja, igen. Apád nemrég telefonált, és azt mondta holnaputánra itthon lesz.
-Ez remek!- ugrottam föl örömömben.
-Igen, az, de most inkább menj, mielőtt elkésnél a suliból- noszogat anya , és már vette is el előlem az üres tálat.
Adtam egy puszit anyának, majd felkaptam a dzsekim és a táskám.
-Majd jövök!
-Légy jó!- mosolygott, és elindította a mosogatógépet.
Amint kiléptem az ajtón, megcsapott  a késő őszi szél. Elgondolkodva néztem a járdát, és azon tűnődtem, tényleg túl sok dolgot mondtam-e ki, mint amennyit kellett volna. Hiába. Ami a szívemen, az a számon.
-Szia, Émi!- köszönt rám váratlanul Gina.
Én persze egyből seggre estem.
-Jól kezdődik ez a nap- morgolódtam már megint.
-Jajj, annyira sajnálom!- már ott is termett mellettem, és felhúzott.
Gina volt a legjobb barátnőm. Már születésünk óta ismerjük egymást. Leginkább egy túlbuzgó méhecskéhez tudnám hasonlítani. Imádja a pónikat (ebbe beletartoznak az egyszarvúak, pegazusok, én kicsi pónimok, csillámpónik, stb.), a könyveket, hülyéskedni, és persze festeni. Ó a festés! Az az élete. mindent megfest, amit csak egy kicsit is különösnek talál.
-Semmi baj, már megszoktam.
Leporoltam a fenekemről a nedves faleveleket, amik a nadrágomra ragadtak.
-Mennyünk, mielőtt még elkésünk- mondta és megragadta a kezemet.
Gina ma sem volt néma üzemmódra kapcsolva. Mégis jól esett, hogy hallhatom a hangját. Elmesélte, hogy a bátyja megint felszedett valami ribancot, aki most egyfolytában náluk lóg és az ő pénzüket költi. Megkért, hogy beszéljek a bátyja fejével, mert rám biztosan hallgat. Na persze, az oké, hogy barátok vagyunk, meg igazán rendes lenne tőlem, ha segíteni neki megszabadulni az örökös mániájától, de az elég furán nézne ki, ha én egy idősebb, ráadásul pasinak osztogatnék tanácsot. Aztán elmondta, hogy mibe keveredett bele már megint az anyja. Nem vagyok olyan lány, aki kibeszéli a barátját a háta mögött, de Gina anyja tényleg problémákkal küszködött. Iszákos volt. Most sikerült lecsukatnia magát egy verekedés miatt. Barátnőm nem csoda, hogy ilyen furcsa. Sokszor már depresszióra panaszkodik.
-Váltsunk témát!- ajánlottam, mert ugyan nagyon közel állok a családjához, de azért néha ez nekem is sok.
-Rendben. Képzeld, tegnap este, mikor kint voltam a sétányon, megláttam egy hatalmas szentjánosbogarat, és amikor a naplemente rásütött arra a világító bigyuszára, olyan volt, mintha rózsaszín lenne!
Klassz. Megmut...- nem tudtam befejezni a mondatot. Arra eszméltem, hogy a földön vagyok, amit nagyon furcsálltam, hiszen senki sem kiáltott.
Felnéztem fenékreesésem okára és mosolyognom kellett, mikor belenéztem a férfi gyönyörű szemébe, ami engem kicsit megdöbbentett, mivel a szeme lángvörös volt, őt pedig zavarba hozta széles mosolyom.
-Hoppá, bocsánat! Kicsit rohantam- felém nyújtotta a karját és talpra segített.
-Semmi baj! Végre egyszer azért esem el, mert valaki fellök, és nem azért, mert megijesztettek- magyaráztam a helyes srácnak. Nem lehetett nálam 2 évvel idősebb.
-Akkor nagyon örülök- ült ki az arcára valami furcsa mosoly.
Úgy nézett ki, mintha előretervezte volna ezt az egészet.
-Remélem még találkozunk- nevettem.
-Gyere Émi, mennünk kell!- súgja a fülembe Gina, és már húzott is maga után. Még intettem egyet a jóképű idegennek, és már mentünk is tovább.
Mikor befordultunk az iskola udvarába, kifakadt:
-Istenem, de helyes! Hogy lehetsz ilyen mázlis!? Láttad a szemét? Gyönyörű barna...

előszó

Anglia, a pokol

Izzasztó meleg. A lángok fényei vörösre festenek mindent. A füst magasan száll.
Félelmetes kacajokat vernek vissza a falak. Egy népes csoport volt.
-Látnod kellett volna az arcát, Alex!- szólt az egyik- A kis bamba mikor rájött mire készülök, már égett ház körülötte!- nevetett tovább.
-Mázlista! Az én emberem semmi érdekeset nem produkált- duzzogott- Legközelebb enyém lesz a viccesebb. Ryan!- üvöltött rá, mikor a másik drámaian eljátszotta, hogy sikítozik.
A két fiú hasonlított egymásra. Akár testvérek is lehettek volna. Mindkettejüknek éjsötét haja van, magasak, izmosak. Szemük gyönyörű gesztenyebarna. Persze egy emberlány helyesnek találta volna őket. Csak egy fura volt rajtuk: szarvuk volt. Ryané nagyobb, mint Alexé, de ő idősebb is volt.
-Akkor fogadjunk!-tartotta fel a kezét- Aki több "vicceset" meg tud ölni egy családban- amíg az első lánygyermek meg nem születik- az nyer!
Alex ravaszan csillogó szemmel fogta meg társa kezét.
-Melyik család?- kérdezte.
-A Herczeg- arcán gonosz vigyor terebélyeskedett.
Ahogy egymással szemben álltak, mindketten tudták, hogy ez a fogadás életre-halálra megy.

leírás

Két sátán

Egy fogadás

Egy lány

Tiltott szerelem

Émi talán örökre elveszti bizalmát az emberek iránt akiket szeretett? Vagy a szerelem a legfurcsább módon talált volna rá?

És vajon Alex ellent tud állni a szerelemnek, hogy túlélje az egészet, vagy inkább feladja életét A lányért? Az igaz szerelemért? Képes lessz-e feláldozni a múltját? A hitét hogy megmentse Émit?

Ryan megtudja akadályozni hogy Alex és Émi együtt legyenek? Talán mindenkit megöl aki az útjába kerül?

megnyitottam!
üdvözöllek a blogomon!